Ciao Tutti!!! Egy hónapja már, hogy elhagytuk Greve In Chiantit. Ha behunyom a szemem, még most is az a gyönyörű táj, az Rosa Libri, a kedves emberek vannak előttem. Igaz 3.5 hónap után már vágytunk haza a családjainkhoz, barátainkhoz, de még is olyan nehéz volt ott hagyni az Új családunkat! De tudjuk ez nem örökre szól, ki-ki dolgozni szeretne visszamenni, ki egy kis kiruccanásra, de egyet megígértünk magunknak, 2020.04.25-én biztos ott leszünk, hisz most is nagyot buliztunk a szomszéd városba. De nem rohanok előre, mesélek nektek az utolsó eltöltött 2 hétről. Iskolánkból Firenzéből voltak ketten, akik Kisgyermekgondozó és nevelő gyakorlatukat töltötték le. A képeink láttán úgy döntöttek eljönnek hozzánk pár napra, hogy ők is felfedezzék azt a szépséget, amiben nekünk volt részünk ez idő alatt. Egy pénteki nap jöttek hozzánk. Az iskolákban eltöltött olasz felkészítő órák alatt már megismertük egymást, de egyiküket én már régóta ismertem. Tudtuk fantasztikus hétvége áll előttünk. Rengeteg nevetés mellett, rengeteg képpel is megörökítettük velük ezt az időt, bemutattuk a helyet, ahova mi is jártunk reggelente kávézni, vagy épp esténként pizzázni. Mikor elmentek, fájdalmas volt tőlük is a búcsú, de tudtuk itthon folytatódik majd egy remek barátság és ez tényleg így van. Na de jött a pár sorral említett Április 25. Ami ott kint Ünnep volt. A szomszédságban tartottak egy kis ünnepséget, felvonulást, az emberek beöltöztek és műsört adtak a népnek. AZ otthonból egyik kollégánk is fellépett, így tudtuk, ott a helyünk hogy tapsviharral biztassuk őt. Este persze az ott lakókkal sem maradhatott el a hatalmas buli. Az utcán ünnepelt mindenki, nagy zenebona, tánc s miegymás. Egy idő után, felszabadulva már mi is a színpadon táncoltunk a többiekkel, lentről pedig minket tapsoltak. Gyönyörű tűzijátékkal zárták az estét, nekünk pedig felejthetetlen élményt okoztak, amit biztos hogy nem felejtünk el soha! Ez után egy volt gyakornoknál, aki most már kint él, nála aludtunk. Eljött az utolsó pár nap.. Amennyire imádtam bejárni a gyakorlatra, annyira nehéz volt a végére. Minden nap éreztük, nehéz lesz a búcsú. Volt hogy már korán ott voltunk, vagy ha délutánra mentünk, haza se akartunk menni a műszak lejárta után. Az viszont kicsit jó érzéssel töltött el minket, ha elmondtuk bármelyik ott dolgozónak pár nap van már csak és megyünk haza, megöleltek minket és azt mondták hiányozni fogunk, várnak vissza minket. Még most is csengenek a szavaik a fülembe. Volt akivel örök emléket őrizve képet készítettünk, volt akitől ajándékba kaptam a karkötőjét, hogy sose felejtsem el! De mi is készültünk egy kisebb meglepetéssel, hogy biztosan ők se felejtsenek el minket! Az egyik lány barátjával névre szóló csokoládét készítettünk. Az én barátom viszont remek rajztehetséggel rendelkezik, az én terveim alapján ő segített megvalósítani egy rajzot, amin az ott dolgozó nővérek voltak és az otthon ahol dolgoztunk. Eljött az utolsó nap az otthonban! Életemben nem sírtam azt gondolom annyit, amennyit azon napon. Átadva az ajándékokat nem csak nagy mosolyt, de könnyeket is csaltunk az ápolók arcára. Hagytunk egy búcsúlevelet is, amit a Főnővér olvasott fel hangosan, amit most meg is osztok veletek, persze magyarul hogy ti is értsétek: Drága Mammák! (Mert így hívjuk őket bent!) Nehéz elmondani, mit érzünk most. Hosszú volt, de még is olyan hamar elszaladt ez a 3.5 hónap. Mint ha tegnap lett volna, hogy betettük a lábunkat a Rosa Libri ajtaján, de már is éreztük a melegséget, a szeretet irányotokból és elszállt minden félelmünk. Nem lesz egyszerű itt hagyni titeket, mert mi nem csak nővéreket, tanítókat hagyunk itt, hanem a barátokat, bizalmasokat, anyákat! Igen, ezt érezzük! A családunk részévé váltatok. Nem tudjuk soha eléggé meghálálni majd, mind azt amit kaptunk tőletek. A tudást, a motivitást az új dolgok felé, hogy bíztatok bennünk és biztattatok minket. Ezt soha nem felejtjük el! Ha egyszer visszajövünk, mi nem nyaralni vagy vendégségbe térünk vissza, mi HAZA jövünk! Meg persze dolgozni. 😀 Ne felejtsetek el minket! A 3 bolondos, nagy szájú lányt 🙂 Még látjuk egymást! Amikor láttuk, hogy elkezd sírni a főnővér, nekünk sem kellett több, egymásra borulva sírtunk és búcsúztunk el egymástól. Mikor hazaértünk a szállásunkra, egy utolsó közös vacsit csináltunk magunknak. Grilleztünk. Plussz az én születésnapomat is megünnepeltük, amit nem gondoltam volna hogy így fog végződni. Először is meglepett kedves kísérőnk, egy csodálatos képeslappal arról a helyről,a hova imádtam feljárni a Montefioralle-ről. A ráírt sorok meghatottak, kedvenc olasz szavam CERTO is rajta szerepelt, de ezen felül ami vitte a prímet kaptam egy isteni finom pisztáciás croissantot, ami nálam a mindent vitt! isteni! Ez után az a két lány is meglepett akivel végigvittem a 3.5 hónapot, egy kis levéllel és egy vicces puzzleval, de ami ez után jött volt csak hab a tortán! szó szerint is.. Hárman akik az otthonban dolgoztak ápolók, megleptek egy isteni finom tortával együtt, és velem töltötték a 23. születésnapot. Mindennél többet jelentett ez nekem! Soha nem fogom elfelejteni ezt! Ahogy őket sem! Örökre az szívembe zártam őket! Ahogy Greve-t is! Amikor indultunk a repülőtérre, nemtudtam kinézni a busz ablakán addig amíg el nem hagytuk Greve-t, csak a könnyeimet tartottam vissza. Nem hittel el, hogy ennyi volt. Mindent köszönök! Nehezen fogom tudni meghálálni M-nek és Á-nak, hogy lehetőséget kaptunk, hogy részesei lehessünk ennek a programnak, ennek a csodának, hogy kiválasztottak minket! Hogy valóra vált az álmom! Ha ezt nekem mesélik, talán el sem hiszem, ezt át kell élni! Szóval aki teheti, jelentkezzen erre a programra. Hogy mi történik most velem? Dolgozom, letudtam az utolsó évem vizsgáját is, így hivatalosan is OKJ Felnőtt Szakápoló vagyok. Büszkén fogom elsajátítani azt a tudást amit kint szereztem és adom át itthon. Arrivederci! :)