Sziasztok! A holnapi nappal belelépünk az utolsó 4 hétbe, amit ezen a csodálatos helyen töltünk. Fájó szívvel gondolunk arra, hogy itt kell hagyjuk ezt a csodálatos helyet, hisz nekünk hosszú távúsoknak ez a 3.5 hónap hosszú idő, de talán picikét már hiányoljuk a családtagjainkat, barátainkat és kedves, cuki házi állatainkat. De talán ennyire ne is haladjunk előre, hisz még annyi kaland vár ránk. Két héttel ezelőtt a legnagyobb álmomat váltottam valóra a kiscsapatunkkal. Igaz ha nincs ez a program, talán el se jutok se ide Greve In Chiántiban, sem az Örök városba. Igen, Rómában jártunk. Most, hogy ahogy leírom, könny csordul végig az arcomon, hiszen még most is nehéz elhinnem azt, hogy ez végre már nem csak egy álom! Na de persze itt sem maradhattak ki a kalandok… Megkellett találjuk a szállást, ami talán a legkönnyebb dolog volt. Ez után úgy gondoltuk neki vágunk a Nagyvárosnak, de mivel elég nagy és tudtuk 2 nap alatt nehéz bejárni gyalog, hisz csak ennyire mentünk el, vettünk magunknak egy 48 órás bérletet, amit metróra, villamosra és buszra tudtunk felhasználni. Mind ezek után, nem is én lettem volna, ha nem hagyom el a bérletet, így pár óra elteltével vehettem egy 24 órásat. Elsőnap megnéztük a Haza Oltárát, utána az Angyalvárat, a Szent Péter Bazilikát, ezt követően jöhetett a Colosseum. Persze a képekből sosem lehetett elég, amit majd a kis beszámolóm végén láthatsz. Minden nevezetességénél lefényképeztük magunkat, jöttek a szelfik is, de nem maradhatott el a Colosseumnál a kedves katonákkal sem a kép, akik Kleopátrának hívtak bennünket és kardot rántva védtek volna meg, talán a túristáktól? :D Véget ért a nap és mielőtt elmentünk volna a szállásra, hogy pihizzünk egy kicsit, elmentünk egy közeli étterembe, ahol nagyon cuki pincérfiúk voltak és jól bepizzáztunk. Másnap korán indultunk neki az utunknak, 6 órakor, már mindenki készen állt az induláshoz, hisz tudtuk hamar véget ér a nap és siethetünk kell a vonathoz, de előtte, hogy ne legyenek olyan sokan, elsiettünk a kedvenc helyemre, érmét bedobni és persze kívánni, a Trevi-kúthoz. Persze a Római reggeli sem maradhatott el. Mivel kicsit fáradtak voltunk, szokásunkhoz híven megittunk egy jó kis olasz kávét, amit siratni fogok nagyon, amint magyar földre teszem a lábam, hisz tudom sokat kell még arra várnom, úra ilyet ihassak majd. Emellé még nem maradhatott el a legjobb amit valaha is kóstoltam, a pisztáciás croissan. Neki vágtunk az utunknak tovább, kisebb nagyobb eltévedésekkel, hisz vagy a metró nem állt meg, vagy nem nem jól vezetett minket a GPS. Szóval, jöhetett egy kis vásárlás, mindenki beszerezte a suvenireket magának. Az Ivuval még egyen pólónk is lett. Volt még hátra kis időnk, így megnéztük a Spanyol lépcsőt, ahol még rózsát is kaptunk, megnéztük a Pantheont és még visszamentünk elköszönni a Colosseumhoz. Mind ezek után, naná hogy éhesek voltunk, így nem maradhatott el egy kis Sphagetti sem. Eljött az idő, siettünk a vonathoz és mindenki elfáradva várta hogy hazaérjünk. Persze a gyakorlati napokról sem maradhat el a beszámolóm. Mindenki még mindig a kis családunk része. Szinte minden nővér dolgozót Mamának hívunk, mert úgy viselkednek velünk, törődnek, szeretnek, tanítanak minket, akár csak a saját anyukánk. Nagyon sokat tanulunk tőlük. Úgy érzem, egyre erősebbnek érzem magam. Minden nap motiváltan megyek, hisz imádom a mit csinálok és tudom ha ez mind nincs meg, nem is lehet végig vinni egy napot. Történt egy kis baleset is bent, elesett egy néni, akinek betört a feje. Délutános voltam. A hozzám beosztott nővérrel azonnal rohantunk, elkezdtük az ellátást, tudtam mikor mit kell tegyek, mi a dolgom. Belül büszkének éreztem magam, hogy nem fagytam le, és azt amit megtanultam sajátítani tudtam. A nap végén, megdícsért a nővér is, kimondta az nap a varázsszót, hogy büszke rám, hogy ügyes vagyok. Nagyon sokat jelentett, így mosollyal az arcomon mentem haza.