2019. március 8., péntek

Egy mozgalmas gyakorlati nap

Ciao Tutti!


   A mai napom sikerélményét szeretném veletek megosztani. 
  
  Előljáróban annyit kell tudni, hogy kicsit tartok attól, hogy én vegyek vért pácienstől. Már korábban is szúrtam, de valahogy mindig volt valami problematika. Elugrott a véna, eldurrant vagy megse találtam. Ezek után pedig nem szívesen próbálkoztam, mert nem szeretnék a betegnek felesleges fájdalmat okozni az én bénázásommal. (Igen, tudom. Valahogy gyakorolni kell, de na... Nem ad jó élményt, ha sziszeg a beteg.)
   Szóval már túl voltunk néhány feladaton, amikor az ápoló megkért, hogy keressük meg az egyik idős hölgyet. Meg is találtuk, oda kísértük a székhez. A nővér kérdezte,  hogy ki szeretné csinálni, mire én mondtam nagy lelkesen: "Si, si." A következő pillanatban egy zacskót kaptam, amiben papírok és néhány vérvételicső volt. A kihívás: vérvétel. A kisebb sokkom után gyorsan összekészítettem hozzá: 
   Aztán vénátkerestem. A jobb karján néztük először, az áploló mutatta is, szerinte hol lenne jó. Én is ki tudtam tapintani az eret, de nem éreztem úgy, hogy ott sikerülne. A másik karján is keresgéltünk, vagy is nem, mert az elszorítás után kb. egyből egyértelmű volt. Egy szép könyökhajlati dudorodó, de rugalam vénát találtam. Egyből tudtam, ő az igazi. 
   Szárnyastűvel meg is böktem és szépen  megjelent a vér a csövecskében. El se hittem, hogy az ér épen maradt, a tű is helyén volt és kicsi bénázásokkal, de az összes kémcsővet sikeresen megtöltöttem a nővér segítségével. 

Ami kicsit más, mint Magyarországon:


Összekészített vesetál a vérvételhez

   Már az első lépésnél van némi eltérés: a strangulálás. A kép alján látható gumi az, amivel leszorítanak. Látszólag egyszerű technikával helyezik fel, de a gyakorlatban, mikor nekünk kéne csinálni, mégse sikerül egészen úgy, ahogyan az ápolónak. Az otthoni megoldás jobban tetszik, bár azért nem adjuk fel, ennek a mozdulatnak a megtanulását sem. Addig gyakorjuk amíg nem fog tökéletesen menni.
   A következő másmilyenség: a bőr fertőtlenítése. Odahaza spray formájú fertőtlenítőt használunk. Ráfújjuk a szúrás területére és hagyjuk behatni. Ezzel ellenben, itt egy kis vattára öntik a folyadékot, az átitatott bucival törlik le a szúrás helyét.  
    Azt hiszem ezeket leszámítva, ugyanolyan a beavatkozás.
  





Az ápolás lelki része, 
avagy kórházba kerül a kedvenc nénink 

    Már az elején szeretnék tisztázni egy dolgot. A kedvenc nénit nem úgy kell éretni, hogy őt rajongjuk körül és csak vele akarunk foglalkozni. Sok az aranyos idős, persze akad egy-egy kicsit harapósabb természetű is, de nem részesítünk senkit más bánásmódban, csak azért mert felé jobban húz a szívünk. Sem én, sem más gyakorlatos, sem az ott dolgozó nővérek.
    Én személy szerint mindig vigyáztam, ne kötődjek túlságosan egy beteghez sem. (Már negyedik éve járunk kórházba.) Persze együttérzek velük, igyekszem őket vidítani és a legjobb formámat nyújtani nekik. 
   Amikor az első napunk volt a Rosalibriben, már akkor éreztem, valószínűleg "Kedvencet avatok" majd. Harmadik nap után nem tagadhattam le, Nada néni van a legközelebb a szívemhez. Tudtam, megviselne, ha valami történne vele, amíg itt vagyunk. Reménykedtem, hogy nem lesz semmi baja. 
   Egy roppant kedves, tüneményes signora, aki sokat dícsér, ha óvatosan átkötözzük a fájó lábát. Egy ablak alatti radiátor mellett üldögél.  Gyógyszerosztásnál és cukorméréskor is a lila kendője miatt könnyen megtaláljuk.  
  Valahogy az ő mosolya ért el engem igazán, én pedig örömmel viszonoztam. Az pedig végképp leírhatatlanul felemelő érzés, mikor a kis ráncos, foltos kezével megszorítja az enyémet és hálától csillogó szemmel néz fel rám.  Ezek az apró gesztusok, rövid, de tartalmas pillanatok örökre belém égtek.
    Egyszer csak az ápoló a kezünkbe nyomta a szaturációmérőt, a hőmérőt és a véryomásmérőt, hogy menyjünk Nadahoz, mert rosszul volt. Annyira szerettem volna, hogy csak valamit félre értsek. Mindannyian a hölgyhöz mentünk, aki kétségbeesetten figyelte a matatásunkat. Láttam rajta, hogy fél, de a nővér sokat beszélt vele, ami után egy picikét lenyugodtott.
   Megkérdeztük, hogy van, próbáltuk vigasztalni. Szegénykém majdnem elsírta magát, ahogy mesélte mi a baj. Úgyanabba a pillanatban kishiján én is elejtettem egy könnycseppet. Rossz, hogy nem tudom teljesen megérteni a problémáját és én is csak kevéske vigaszt tudok nyújtani neki. De akkor, ott, mindent kicsikartam magamból. 
   A mentősök nagyon hamar kiértek,  áthelyezték egy hordágyra és vitték is.  Egy utolsó biztató mosollyal búcsúztunk tőle,  ahogy kigörditették a mentőhöz. 

   Én ennyi lettem volna, további jó olvasgatást ;) Mohai P.
További írásaimért katt: https://mohitoo-irasai.blogspot.com/

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.